2014. szeptember 12., péntek

Mi lenne, ha újra nekiállnál?

Kedves Olvasóm,

néhány napja közzé tettem egy kollégám gondolat ébresztő bejegyzését a Családi lendületváltó coaching Facebook oldalán. Idézem:

Magam is elgondolkodtam a dolgon. Vajon elbukja az ember a céljait, vajon tényleg kudarcot vall, vagy egyetérthetek Paul J. Meyer-el, hogy valójában csak feladjuk?
S ha feladjuk vajon miért történik ez velünk? Miért érik el bizonyos emberek szinte minden esetben a céljaikat, és mások miért adnak fel szinte mindent? Talán azért mert az egyik rátermett, tehetséges a másik meg szerencsétlen, tehetségtelen? Véleményem szerint biztosan nem ez az oka.

Hát akkor vajon mi?

Ha két azonos korú, azonos tehetségű, hasonló családi és társadalmi körből származó, azonos anyagi háttérrel rendelkező ember, azonos esélyekkel elindul, miért lesz az egyik mindenben sikeres, a másik meg sikertelen, kallódó?

Lehetséges, hogy a sikeres megfelelő, a sikertelen pedig nem megfelelő célokat tűzött ki maga elé? Akkor hogyan láthatunk olyan személyeket, akik a többség által lehetetlennek titulált célokat tűznek ki maguk elé, és el is érik azokat? Persze, nem árt felmérni, hogy milyen cél az amiért szívesen tesz az ember, amihez meg vannak a szükséges képességei, - bár tudjuk, hogy pl. láb nélkül is lehet ma már futóversenyt nyerni! -. 

És tényleg mit is jelent az, hogy megfelelő cél? Meg lehet egyáltalán határozni, hogy mi a megfelelő? Kinek megfelelő, miért megfelelő? Mindannyian különbözőek vagyunk, különböző érzelmekkel, személyiséggel, képességekkel, tudással, neveltetéssel, így aztán a megfelelő is mindannyiunknak mást fog jelenteni. 
Akkor meg hogy a csudába lehet egy cél megfelelő? 
Hát úgy, hogy valójában bármilyen cél megfelelő lehet az adott személynek, csak egy dologra van szükség. A célt magunkénak kell éreznünk, és elszántnak kell lennünk az elérésére! Akárhányszor a célunkra gondolunk egészen biztosnak kell lennünk abban, hogy el is érjük!

Lehet, hogy sokan itt, most azt gondolják:
- Lári-fári! Ez a Coach őrültségeket ír! Én igenis a magaménak éreztem a célomat, elszánt is voltam nagyon, tettem is érte, nemcsak vártam a "sültgalambot", aztán mégsem értem el! 

Az elszántság önmagában nem elég!

Hát akkor mi kellhet még! A célhoz vezető úttal lehet a hiba? 
Bizony, gyakran tapasztalom, hogy valaki kitűz maga elé egy gyönyörű, hatalmas, távoli célt. Hallotta, hogy a célt el kell képzelnie, úgy kell vizualizálnia, mintha már el is érte volna, gondolatban már birtokolnia kell. És ez így is van rendjén. 

Figyelje csak meg! Amire igazán vágyunk, és amiben igazán hiszünk, azzal így is érzünk. Amikor enni akarunk egy szelet rántott húst sült krumplival, amíg elérünk az étterembe, már összefut a nyál a szánkban, mert már gondolatban ott van előttünk, gőzölög és szinte bele tudunk harapni.

Miután meg van a gondolatbeli birtoklás, az ember nagy lendülettel el is indul a célja felé. 
Van hozzá lelkesedés, energia, képességek és eszközök. Minden ami az úton kellhet. Aztán megy-megy, jönnek szembe akadályok, meg is birkózik velük, ám fárad és a cél még iszonyú messzinek látszik. Lehetséges, hogy a távolság olyan nagy, közte és a célja közt, hogy nem bírja elképzelni, hogy valaha odaérhet, és.........feladja.
Vagy jön egy akadály, ami nagyon nagynak bizonyul. Emberünk küzd vele, de az ereje fogytán, és.........feladja.  
De mit lehet ezzel tenni?

Vágd apró katonákra, akkor majd menni fog!

Amikor egy kisgyerek nem akarja megenni a szelet vajas, felvágottas kenyeret, mert túl nagynak látja a tányéron, és nem érzi úgy, hogy az befér az ő aprócska szájába, mi történik?
A mamája apró, kis katonákra vágja. S míg a szelet kenyérbe csak belecsipked a gyerek és otthagyja, az apró kis falatkákat szépen sorban megeszi, és még jó kedve is van közben.
Képes volt tehát a kisgyerek megenni egy szelet vajas kenyeret felvágottal, csupán olyan módon kellett tálalni, hogy számára is belátható legyen annak nagyságrendje és legyen időközben, siker élménye. Tehát elérhetővé tudjuk tenni céljainkat, ha a nagy kitűzött célhoz vezető utat feltérképezzük, tervet készítünk és a tervben, az utat több, kisebb léptékű, elérhető célállomásra bontjuk.

Célkitüzéseinknél két fontos dologra figyeljünk!

1., A célt magunkénak kell éreznünk, és elszántnak kell lennünk az elérésére! Akárhányszor a célunkra gondolunk egészen biztosnak kell lennünk abban, hogy el is érjük!
2., A kitűzött célhoz vezető utat térképezzük fel, készítsünk tervet, és a tervben, az utat bontsuk több, kisebb léptékű, elérhető célállomásra!

Amint látja, nem is olyan bonyolult dolog elérni a céljainkat. És most nézzük az e bejegyzés elején feltett kérdést újra!

Mi lenne, ha újra nekiállna egy korábban feladott célja megvalósításának?

Ha úgy dönt, hogy belevág, sok sikert kívánok hozzá! 
Ha pedig úgy látja, nem megy egyedül a célhoz vezető út "felaprítása", akkor forduljon hozzám bizalommal! Közösen megtaláljuk a módját.

                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com

2014. szeptember 7., vasárnap

Anyával semmit nem lehet megbeszélni!

Kedves Olvasóm,

az egyik 20-as évei közepén járó lányom felhívott néhány napja és tanácsot kért tőlem.
Válaszúthoz érkezett az életében, s mivel az embernek az anyukája, kisgyerekkorában, úgyis mindig megmondta a "tutit", adódott a logikus gondolat: - Megkérdezni Anyát!

Volt már Ön így, fordult már Önhöz a felnőtt gyermeke, hogy tanácsot kérjen? Milyen érzés volt ez az Ön számára?

.......Bevallom, az én szívem tájékán, nagy melegség áradt szét, hogy lám-lám azért a nehéz helyzetben fontos számára a véleményem, és már kezdtem lubickolni ebben a kellemes érzésben,
amikor megszólalt bennem a vészcsengő:
-  Állj! Nehogy elkezdj itt most prédikálni! Persze-persze te már voltál ilyen helyzetben, meg is van a véleményed azonnal, hogy most mit kellene csinálni, de ne nehezítsd meg azzal az életét, hogy megoldod helyette! A te megoldásod nem az ő útja! Neki kell megtalálnia a saját döntését, hagyd, hogy a maga útját járja! - és gyorsan átkapcsoltam anyukából coach-módba.
Miután végighallgattam őt figyelmesen, a kérdéseimmel próbáltam kerestetni vele azokat a tényeket, melyek elvihetik őt a döntésig. Néhány kérdés és egyre ingerültebb válasz után, egyszer csak éles, haragos hangú szemrehányást hallottam a telefonban:

- Én azért hívtalak fel, hogy segíts! Ez nem segítség, kérdéseim nekem vannak!
- Akkor mit szeretnél tőlem? - kérdeztem.
- Te válaszokat adjál! Mondjál okosakat, amiket meg tudok fontolni!

Nem oldhatjuk meg a gyerekünk életét!

Volt idő, amikor erre a felszólításra elkezdtem volna "okosakat" mondani, s végül megfogalmaztam volna a "tuti" megoldást erre a helyzetre, persze nagyon burkoltan, hogy úgy tűnjön ő találta ki. Aztán, amikor nem érezte volna a döntést helyesnek később, akkor jött volna a szemrehányás, hogy az én tanácsomra milyen hülyeséget csinált és összeomlott az egész élete.....stb.
Sajnos, ráadásul jogosan érezte volna így.
Körülbelül úgy jártunk volna, mint a reklámban a "sportszeletes csávó" (emlékszik rá?), aki merő jó szándékból "megoldja" a környezetében lévők gondjait, és még nagyobb nehézséget okoz a számukra.
Szóval tudomásul véve, hogy a kérdéseim elutasításra találtak és nem oldhatom meg a gyerekem életét, hát más taktikát választottam.

Megegyeztünk a lányommal, hogy pár nap múlva együtt utazunk vidékre és majd útközben "segítek" neki.
Eljött az utazás, és mindjárt, induláskor tisztáztunk egy dolgot. Ahhoz, hogy egy hajós kapitány el tudja dönteni, hogy melyik szélirányt válassza, a hol innen, hol onnan érkező széllökésekből, tudnia kell, melyik kikötőbe tart és az a kikötő melyik égtáj felé van. Vagyis ismernie kell a célját, az oda vezető utat, és akkor tud majd dönteni, hogy egy elágazásnál melyik utat válassza, melyik viszi közelebb a fő céljához. Ebben egyet tudtunk érteni a gyerekkel (ritka pillanat!).

Ezek után a kezébe nyomtam hát papírt, írószert és elkezdtük csinálni a jó öreg "admin skálát". Ez egy L.R.H. által kidolgozott eszköz, a cél meghatározásra és a célhoz vezető út kidolgozására. Egy olyan módszer, melyben bizony elszántnak kell lennie annak, aki belevág arra, hogy a célt kitűzze maga elé és el is akarja azt érni.
Keményen kell dolgoznia, és senki nem fogja neki megmondani a megoldást. Viszont ha megcsinálja, szinte biztos, hogy helyes döntéseket hoz majd az út során és el is éri a célt.

Neki is fogott nagy lendülettel, de okos lány lévén, hamar rájött, hogy itt megint nem anya fogja megválaszolni a kérdést, hogy ő most mit tegyen, hanem neki kell, nem kis munkával döntést hoznia. S bár láttam, hogy belátja, ez a megoldás, de valamiért mégis újra ellenállás és vita lett a vége.
De hát miért?!

Ha anya kéri, "csakazértse"!

Miért van az, hogy az én, egyébként minden más helyzetben okos, céltudatos és szorgalmas gyerekem, annak ellenére, hogy belátta mi a helyes út, megmakacsolja magát, mint egy öszvér és nem teszi, amit javaslok?
Erre a kérdésre aztán pár óra múlva Ő maga adta meg a választ.
Betértünk kedves barátainkhoz (40-es házaspár) útközben. Elmeséltük, hogy miről folyt a szó az autóban, amíg odaértünk. A férj döbbenten kérdezte a lányomat, hogy miért áll ellen, bárcsak annak idején neki tanították volna meg ezt a módszert, már sokkal előrébb tartana, mint ahova mostanra eljutott.

És akkor megvilágosodtam.

- Hát azért mert Anya az Anya. - válaszolta a kislányom. - Tudom, hogy okosakat tanácsol és majd később meg is fontolom, de hozzá mindenféle "emlék érzelem" fűz, ami azokban a helyzetekben, amikor hasonló áll elő, mint régen, akkor átveszik az irányítást, és a berögzült módon reagálok. -

Aztán elmesélt egy történetet a kamasz korából, amikor én a szexuális felvilágosítással próbálkoztam, bizonyos "madarak és méhek" kezdetű történettel, négyszemközt, nagyon komolyan, kizárva a szobából az egyébként mindig ott nyüzsgő többi családtagot.

Hát most az autóban ez a kép ugrott be neki. Itt sincs hova menekülni, és megint valami olyan "okosság" jön, ami kellemetlenül hangzik.



A helységben mindenki gurult a nevetéstől és én megértettem, hogy miből is fakad a Coach irodájában gyakran hallott ügyfél probléma:


"Anyával semmit nem lehet megbeszélni!"
vagy fordítva
"A gyerekemmel nem tudok szót érteni."

Gyermekeink a felnevelésük során számtalan tapasztalatot gyűjtenek be rólunk és a velünk való kommunikációról. Elraktározzák őket, aztán ezek az adott pillanatban elő bukkanak a raktár mélyéről, hogy mint egy vészjelző, figyelmeztessék a gyereket: - Vigyázz ebben a helyzetben a mama így és így fog reagálni! - és már fenn is van a bukósisak és a védekező testtartást is felveszi, pedig mi szülők időközben sokat változtunk, fejlődtünk, szelidültünk. De ezt elmondani sincs lehetőségünk a gyerek számára.

Reménytelen, hogy valaha is változzon a helyzet!

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki néhány éve még azt mondtam volna ebben a fent elmesélt helyzetben:
- Reménytelen, hogy megváltoztassam ezt a viszonyt köztem és a gyerekem között! Minden próbálkozásom hiábavaló igyekezet.

Ma viszont, képzett Coach-ként már tudom, hogy mindig van lehetőség megtalálni egy adott problémára a megoldást, csak egy kis nézőpont váltásra van szükség.

Ha úgy érzi, nem boldogul a kamasz, vagy már felnőtt gyermekével, ha újra és újra ugyanaz a játszma játszódik le Önök között, akkor Önnek egy Coach segítsége biztosan megoldás.

Ha pedig az a tapasztalata felnőtt emberként, hogy a szüleivel állandóan visszaköszönnek ugyanazok a meddő viták, ne habozzon, forduljon hozzám bizalommal és én segítek megtalálni a megoldást!


                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com


2014. szeptember 4., csütörtök

Amikor a hóhért akasztják

Kedves Olvasóm,

Robin Williams távozása óta, több mint 2 hete nem írtam bejegyzést.
Nem a megrendülés miatt, persze az is hatással lehet az emberre, ha a kedvelt színésze feladja, ilyenkor is jöhetnek olyan gondolatok, melyek megtorpantanak, rávilágítanak saját életünk problémáira, hogy Ő olyan sok emberen segített a filmjeivel, csak éppen rajta nem tudott segíteni senki.
Ám nekem ez csak egy csepp volt  abban a pohárban, ami az utóbbi hetekben túlcsordult.

A coach is csak ember!

Igen, a coach is csak ember, ő is elakad a saját életében időnként. Hát ez történt velem is.
Ilyenkor a Coach is keresi a segítő megoldásokat, a segítő könyveket, előadásokat, vagy segítő személyhez fordul.
Én is így tettem.

Nekem a testvérem -Szoó Judit, a Kilófaló életmódrendszer megalkotója - a Coach-om, ő tud átsegíteni az elakadásaimon, ő tud olyan kérdéseket feltenni számomra, amik hatására előbukkannak belőlem azok a gondolatok, amelyek "elbújtak" a tudatalattim rejtekében. Nem csoda ez, hiszen engem ő nagyon jól ismer, hamar rátalál a titkos ajtót nyitó kulcsocskára.

Nekem nem kell segítség, majd én megoldom egyedül!

Na de, mint mindenki más, én is úgy vélekedem, először megpróbálom magam, és csak akkor kérek segítséget, ha "egyedül nem megy". Persze, az esetek többségében, kiderül, hogy okosabb lett volna mindjárt az elején segítséget kérni, s már rég túl lennék a problémán. De mint tudjuk, az út a fontos, tehát bizonyára szükség van arra, hogy először elolvassunk néhány "okos" könyvet, meghallgassunk 1-2 előadást a témában, s csak ezek ismeretében üljünk le beszélgetni egy segítő személlyel, aki aztán előcsalogatja a már meglévő, és a probléma megoldásának keresése kapcsán megszerzett tudásunkat.


Az elhallgatásom igazi oka, a tesóm új könyve volt, a Tükör és Árnyék című "lélekkönyv".


Ahogyan mindenki ezen a világon, én is keresem a célt, amiért itt vagyok ezen Földön. Éppen itt, éppen most.
Általában egészen céltudatosan menetelek is az életben a kitűzött életcélom felé, ám időnként szükség van egy-egy megállásra, lassításra, átgondolására a történteknek. Van, akinek ezeket a megállókat valamilyen élet esemény adja, ennek hatására akad el és kényszerül átgondolni a pillanatnyi helyzetét.
Nekem most a könyvélményem parancsolt megálljt. Ez késztetett lassításra, arra, hogy átgondoljam hol is tartok éppen, rajta vagyok-e még a célom felé vezető úton.
Olyan önelemző módszerekről írt Judit, melyek többek között a közvetlen környezetünkben élőkkel való kapcsolatunk, konfliktusaink okait tárják fel. Én is azonnal belekezdtem az önelemzésbe a könyv hatására, ám ilyenkor az embernek szembe kell néznie önmagával, s ez nem mindig könnyű dolog! Hát én is megtorpantam egy rövid időre. Aztán felhívtam a tesómat, aki néhány "jól irányzott" kérdéssel, gyorsan helyére illesztette velem a "tükörképem" félrecsúszott darabjait.
A könyvbe, ami engem elgondolkodásra késztetett, bele olvashat Ön is és ha tetszik akár most azonnal megrendelheti itt!

Most pedig újra itt vagyok!

Bizony, visszatértem és folytatom a blogolást, hogy segítsek Önnek, Kedves Olvasóm, megtalálni a megoldást, ha elakadt az életében, vagy nem találja a hangot a családja valamelyik tagjával.

Az egyik felismerésem az volt amíg "hallgattam", hogy jobban itt kell lennem a jelenben, sokkal tudatosabban meg kell élnem a jelen pillanatot. Mert, ha a jövő miatt aggodalmaskodom, akkor a jelent nem élem meg, és csupán kesergésre alkalmas múlt lesz belőle. Ha viszont a jelenben élek és megbecsülöm a pillanatot, akkor örömmel idézhetem majd fel, amikor múlttá vált, s a jövő újabb és újabb szépségeket hoz majd anélkül, hogy erőltetnem kellene.

S most ajándékul álljon itt Önnek egy csodás vers. Csendesedjen el és élvezze!

                                                 Szeretettel,        
                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com


Reményik Sándor: 
Csendes csodák


Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát!
A mindennap kicsiny csodái
nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog!
Ez a finom kis kalapálás
nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat.
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök.
Szitáló, halk sziromcsodák,
S rajtuk át Isten szól: JÖVÖK!